Féltávon (vendégbejegyzés)

Holnap kezdődnek a félévi vizsgák és akkora kupac javítanivalóm van, hogy inkább blogbejegyzést írok helyette :).

Többen kérdeztétek, hogy milyen az iskola, annak idején volt is egy bejegyzésem az év elején, aztán nem igazán jutott idő arra, hogy egy kicsit többet írjak róla. Az órákról, munkaidőről már írtam, most egy kicsit inkább a saját szemszögemből mutatnám meg a dolgokat, illetve kiemelnék néhány különbséget az itteni és az otthoni diákok között (sajnos nem tudom mennyire általánosítható a többi amerikai iskolára, de itt most elsősorban Lakeshore - Szegedi összehasonlítás lesz :)).

Kicsit korábban kezdődik az első óra és ráadásul 7:20-ra mindenkinek bent kell lenni. Az esetek többségében ennél hamarabb bent vagyok, olyan 6:30 környékén. Ilyenkor nyugodtan lehet fénymásolni, emaileket olvasni, elmaradt dolgozatokat javítani, táblára heti rendet felírni vagy megfordítani az összes padot, mert SSR vagy vizsga lesz. Jó ilyenkor bent lenni, mert nyugi van, nincsen sor a fénymásolónál és a diákok sem nyüzsögnek (még). Aztán olyan 7:20 körül benéz néhány diák. Vannak rendszeres látogatóim (ketten), akik minden reggel ugyanazzal a köszönéssel fogadnak ('What's up, Mr. Cool?' -erre később visszatérek), illetve szép lassan beszállingóznak az első órára érkező tanulók. Ami az egyik legérdekesebb, hogy nem nagyon köszönnek a diákok a tanároknak. Az egyetlen fiúról, aki köszönt, hamar kiderült, hogy úgynevezett homeschooling-os, azaz a szülei otthon tanították a középiskola kezdetéig. Ez először elég furcsa volt, hiszen gondoltam az otthon megszokott "Áldás, békesség!" helyett itt legalább egy "Good morning." belefér, de úgy látszik, nem így van. Én azért rendszeresen rájuk köszönök, a többség ilyenkor ijedten néz rám, mint az őzike az 50 tonnás kamion reflektorába, aztán reagál (Good morning.).

Az órák többsége gyorsan telik, kivéve amikor rájövök, hogy az előző este 2 óra alatt összeállított dolgozatot 30 perc helyett 15 alatt csinálják meg és így valamivel ki kell tölteni azt az időt. Ilyenkor kicsit sajnálom az első órám diákjait, mert a 6. órára már egészen belejövök és tudom, hogy milyen kérdésekre kell kitérnem, úgyhogy kétszer ugyanazt a hibát elég ritkán követem el. Összességében van négy kilencedikes irodalom órám, illetve egy világirodalom. Talán ez utóbbi a legnehezebb, mert itt végzősök vannak, akik elég nehezen motiválhatók. Nagyrészt már túl vannak a vizsgáikon, a többségük csak azért van ott, mert kell az angol kredit. Általában 11-ik végén vannak a fontosabb vizsgák és a továbbtanulásukhoz a jegyeik összesített átlaga és rengeteg iskolán kívüli tevékenységük szükséges, ezekből lesz az úgynevezett GPA - egyelőre fogalmam sincs, hogy hogy kell számolni, de még a kilencedikes jegyeik is benne vannak. Szóval ők elég nehezen motiválhatók és a tantárgy is inkább tűnik süllyesztőnek olyan diákok részére, akik nem akarnak továbbtanulni.

A szünetek rövidek, 5 perc pont arra elég, hogy az agyam átálljon az egyik óráról a másikra, illetve kivegyek egy vizet a szekrényből, hogy ne haljak szomjan a sok magyarázásban :). A másik dolog, ami eltér, az a rágó. Magyarországon nem nagyon szeretem, ha rágóznak az órán, de úgy látszik, hogy itt megengedett, mert szinte mindegyik diák (hogy Attila kollégám szavaival éljek) "kérődzik". Most már nem zavar, de azért olyankor szólni szoktam, amikor a kakasos nyalóka itteni megfelelőjét bontja ki valamelyik diák (nem kakasos, csak kör alakú, de eskü, a színe ugyanolyan - mondja a színtévesztő).

A tisztelet szintje kb. hasonló az otthonihoz, viszont itt a tanárok sokkal közvetlenebb a diákokkal. Nem egyszer előfordul, hogy a tanár megöleli a diákot, főleg az ősz elején volt ez gyakori, de például most hétvégén is előfordult, amikor egy étteremben néhány kolléganőm összefutott tanítványokkal. A Mr. Cool (kb. Miszter Király) becenevet onnan kaptam, hogy az egyik órán a becenevekről volt szó és én hoztam fel példának, hogy milyen furcsa lenne, ha engem mondjuk Mr. Coolnak hívnának, erre persze rögtön kapott egy diák és elkezdte használni és a barátai átvették. Persze, magamnak köszönhetem, hiszen én indítottam el a dolgot :).

A köszönés hiánya mellett a másik érdekesség a reakció a "Köszönöm."-re. Én eredetileg így tanultam:

Tanár: Chris, légy szíves csukd be az ajtót.

Chris becsukja az ajtót.

Tanár: Köszönöm.

Chris: Szívesen.

A valóságban ez így történik:

Tanár ránéz Chrisre, aki rögtön feláll és az orra alá mormog, hogy már megint neki kell becsuknia az ajtót.

Tanár: Köszönöm szépen.

Chris: Ühüm...

Mindig tanul újat az ember :). Ráadásul a felnőttek ugyanúgy használják az "ühüm"-öt, úgyhogy még azt se mondhatom, hogy ez a diákok heppje. Továbbá kénytelen volta megtanulni a SWAG és YOLO kifejezéseket (az előbbinek rengeteg jelentése van a király cucctól kezdve a repi dolgokig, az utóbbi pedig a carpe diem - élj a mának - modern változata - You only live once). Nem tudom, hogy Magyarországon ezek mennyire elterjedtek, majd a kommentelők megmondják :).

A tanítás maga sokkal több felkészülést igényel, hiába, azért csak egy teljesen más tantárgy. Sajnos az időbeosztási képességem még mindig borzalmas (most is blogbejegyzést írok javítás/alvás helyett), de igyekszem fejlődni. Például sikerült saját weboldalt csinálnom, ahol megpróbálok előre tervezni. Arról nem is beszélve, hogy mekkora könnyebbség, amikor jönnek a diákok, hogy már megint elhagyták a házit, azt mondani, hogy fent van a honlapon, töltsd le, nyomtasd ki, ha már egyszer elhagytad, büdös kölök (persze nem ezeket a szavakat használom :). Itt a weboldal címe: mrliptak.weebly.com

A másik nehézség a hatalmas mennyiségű javítanivaló. Otthon a leghosszabb beadandó az érettségi két levele volt, azt is legfeljebb két osztály írta, úgyhogy mondjuk volt belőle maximum 40. Itt az átlagos az a heti 1 fogalmazás mind a 120 diáktól, plusz amikor egy nagyobb esszét kell írni, akkor az oldalszám elérheti a 3-4-et is. Ilyenkor szeretettel emlékezem arra, amikor a 20 perces nagyszünetben ki tudtam javítani egy csoport szódolgozatát :). Próbálom több napra beosztani a javítanivalót, hogy ne egy nap legyen sok, de általában az a vége, hogy egyszer felszívom magam és két-három napig kevesebbet alszok és napi 4-5 órát javítok. Emellé jön még a felkészülés, ami úgy tűnik, hogy egyre kevesebb, mert egyre gyorsabban tudok feladatokat megoldani, hiába még én is fejlődök :). Összességében nem panaszkodhatok, valahogy mindig összeszedem magam és néha én is meglepődök, ha egy kupac dolgozat "kijavul" másfél óra alatt két óra helyett. Mondjuk a mostani hétvége a félévi vizsgák kijavítására fog rámenni, plusz fel kell készülni az új félévre (Odüsszeia újraolvasása szintén fontos programpont :)).

Végül is nem bánom, hogy itt vagyok. Azt se mondhatom, hogy senki nem mondta, hogy nehéz lesz (mindenki mondta :). Nem mindig érzem magam nyeregben, de még nem keltem fel úgy reggel, hogy azt mondtam, hogy inkább repülőre szállnék, mint a kocsiba. Ellenben nagyon kíváncsi leszek a februárra. Mindenki azt mondta, hogy akkor fog beütni a ménkű. Most úgy állok hozzá: Bring it on!