Már régóta terveztem, hogy megnézem ezt a filmet, és most el is jött az ideje. Nem egy vidám történet, erre ne is számítson senki. Egy montreal-i általános iskola egyik tanárnője öngyilkos lesz az osztályteremben. A sokkhatás után helyettes tanárt keresnek a gyerekeknek, és jelentkezik egy algériai bevándorló, Lazhar tanár úr. A történet látszólag arról szól, hogyan tud segíteni a gyerekeknek feldolgozni szeretett tanárnőjük halálát, valójában azonban ez Lazhar tanár úr története. A film folyamán szépen lassan megismerjük az ő életének titkait, nehézségeit, látjuk, hogyan tud (vagy nem tud?) beilleszkedni egy számára idegen kultúrába, hogyan fogadják el lassan a kollégák az eleinte csodabogárnak tartott férfit. Sajnos azonban az élet nem habostorta, és itt sem lesz happy end. Azt hiszem, nagyon emberi ez a történet abban az értelemben, hogy mindenkinek az életében történnek jó dolgok és rossz dolgok is, sokszor a rossz dolgok nagyobbak, megrázóbbak, de mindig ott van rengeteg apró jó dolog, amelyek ránk mosolyognak, ha képesek vagyunk meglátni őket. Ez történik a filmben a gyerekekkel, és ez történik a tanár úrral is.
Lazhar tanár úr karaktere, egyénisége belengi az egész filmet valami melankolikus jósággal, szerénységgel, türelemmel, elfogadással. A többi felnőtt szereplő inkább csak asszisztál ehhez. A gyerekszínészek viszont hihetetlen könnyedséggel és átéléssel játszanak, a film néhány kulcsjelenete az ő vállukon nyugszik.
A film Kanadában több díjat nyert, és 2012-ben jelölték a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjra is.
Kinek ajánlom: azoknak, akik nem bánják, ha a történet lassan folyik, inkább elgondolkodtató, mint eseménydús, ahol érdemes a szereplők színészi játékára figyelni, és hagyni, hogy beszippantson a film sajátos, keserédes hangulata.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése