Álláskeresés

Néhány szó arról, hogyan kerestem, és végül hogyan találtam munkát. 

Azt már kiérkezésünkkor tudtuk, hogy a vízumommal nem dolgozhatok, arra külön engedélyt kell kérnem. Az első hónapokban nem nagyon akaródzott nekivágni a munkakeresésnek, jó volt egy kicsit pihenni, kikapcsolódni, szokni az új környezetet. Meg aztán az engedélykérelemért fizetendő 360 dollárt sem szívesen adtam ki a kezemből. De tudtam, hogy az utazásokra kell a pénz, úgyhogy november elején végül megírtam a papírokat, elkezdtem böngészni az álláshirdetéseket, csak úgy tájékozódás végett, és megírtam az angol önéletrajzomat.

Miután közel három hónap várakozás után megkaptam a munkavállalási engedélyt, lázas álláskeresésbe kezdtem. Regisztráltam néhány állásközvetítő cégnél, és beküldtem az önéletrajzomat minden szóba jöhető álláshirdetésre. Elsősorban adminisztratív munkát szerettem volna, de azért jelentkeztem az összes környékbeli áruházba is, gondolván, egy árufeltöltői pozíciót csak el tudok látni. A nagy áruházláncoknál gyakorlatilag az interneten keresztül kitöltött kérdőív alapján bekerül az ember egy adatbázisba, és ha éppen van üresedés, akkor behívják személyes interjúra. Az állásközvetítő cégek közül egy hívott fel az internetes regisztráció után, hogy menjek be személyesen is. Ott kitöltették velem még egyszer ugyanazt a kérdőívet, és megcsináltam egy számítógépes szintfelmérő tesztet (Word, Excel, gépírás). A teszt után (ami egyébként kiválóan sikerült) egy hölggyel ültem le megbeszélni, hogy milyen munkát szeretnék, mi az elképzelésem, milyen tapasztalataim vannak. Teljesen korrekt volt, én meg igyekeztem értelmes, kerek mondatokban beszélni. J Elmondtam, hogy elsősorban adminisztratív munkát szeretnék, más megkötésem nincs, ebben viszont van tapasztalatom, és hogy júniusban lejár a vízumom, szóval nagyon gyorsan szeretnék munkába állni. Azzal búcsúzott el, hogy szerinte fognak nekem találni valamit, merthogy a tapasztalataim/képességeim alapján jó fényt vetnék a cégre. Legközelebb két és fél hónap múlva hallottam róluk, hogy lenne egy ajánlatuk… Akkor már dolgoztam.

Két ajánlattól is azért estem el, mert túl rövid volt a hátralévő idő az itt-tartózkodásunkból. Az egyik egy banki munka lett volna, gyakorlatilag banki ügyintéző. Itt a jelentkezésem után egy telefonos interjúval kerestek meg, és néhány napra rá hívott a bankfiók vezetője egy személyes elbeszélgetésre. Ez igazán jól sikerült, de persze itt is mondtam, hogy sajnos csak néhány hónapig tudok maradni. Másnap felhívott a HR-es hölgy, hogy nagyon sajnálja, de ha tényleg így van, akkor sajnos nem tudnak felvenni, mert ők hosszabb távra keresnek embert. Ezt mondjuk meg is értem, a betanítás időszak maga kb. egy hónap lett volna. Azért rákérdeztem, hogy ettől eltekintve hogy szerepeltem az interjún, és azt mondta, nagyon jól, ez az egyetlen akadály. Ez azért jót tett az önbizalmamnak :-)

A másik lehetőség az egyik áruházlánctól jött, ide minőségellenőrnek vettek volna fel (vagyis a termékek lejáratát kellett volna ellenőrizni), de itt is a rövid idő volt a gond.

Ekkor már úgy éreztem, túl késő, semmi esélyem nincsen munkát találni. Az is kiderült, hogy a „sürgősen” szót másképp értelmezem, mint az amerikaiak. Az egyik „sürgősen adminisztratív segítséget keresünk” hirdetésre közel három hónap múlva kaptam értesítést, hogy betöltötték az állást. A legtöbb helyről válaszra sem méltattak. Sajnos nem tudom, hogy ez mennyire általános, illetve hogy mennyiben a magyar iskolák/munkatapasztalatok megjelölése miatt volt így. Persze beleírtam az önéletrajzomba az önkéntes munkával szerzett tapasztalatomat is. 

Gyuri is elmondta az iskolában, hogy munkát keresek, hátha valaki tud valamilyen lehetőséget. Az egyik munkatársa nagyon kedvesen beajánlott egy kávézóba. Még sosem jártam itt korábban, nem tudtam, mire számítsak, de minden mindegy alapon bementem az önéletrajzommal, és közöltem, hogy itt szeretnék dolgozni. Így aztán – részben az ismerős ajánlására, részben, mert egyébként is felvettek volna valakit – elkezdtem dolgozni a Caffe Tosi-ban.