Egy év az USA-ban: 12. nap Baltimore - Annapolis

Folytatásos teleregényünk következő fejezete előtt következzen pár szó az airbnb-ről.

A nyugati parti utunkon Éva nagyrészt hotelekben keresett szállást, de mivel tudtuk, hogy ez az út hosszabb lesz, ezért megpróbáltunk valamilyen olcsóbb szálláshoz jutni. Amikor az egyik társasjátékos weboldalon érdeklődtem, akkor ott ajánlották az Airbnb.com weboldalt. Az oldal arról szól, hogy emberek kiadják a felesleges szobáikat akár egy éjszakára, akár egy hétre, de hallottunk olyat is, hogy valaki hónapokat lakott így egy helyen. Az oldal átmenet a couchsurfing és a hotelek között, mert nem csak egy kanapét kapunk, viszont a legtöbb helyen ott vannak a ház eredeti lakosai és nincsen ágyneműhúzás, mint egy hotelben.

Ami miatt írok róla az az, hogy mennyire másképpen fogják fel az emberek a vendéglátást a weboldalon. Voltunk olyan helyen, ahol csak a 3. napon találkoztunk a vendéglátóval (igaz, ez nagyrészt a mi hibánk is, mert mindig későn értünk haza), laktunk a ház 2. emeletén, ahol a tulajok nem jöttek fel egyáltalán, úgyhogy csak érkezéskor és távozáskor találkoztunk és voltunk olyan helyen is, ahol mi választhattuk meg, hogy mennyit akarunk a vendéglátókkal találkozni. Így tudtunk találkozni DJ Landis-szel (a majdnem 80 éves kedves polgármester néni) és Patrick-kel és Melindával, akik a vendéglátás non plus ultrái voltak. Náluk kaptunk vacsorát (saláta, grill csirke és csokis süti) és reggel mielőtt indultunk Melinda felkelt, hogy csináljon nekünk palacsintát. Ezek után csoda, hogy jó kritikát írunk róluk? (Bár Éva szerint az, hogy nukleáris katasztrófa után velük kellene benépesíteni a Földet, kicsit fura :). Szóval bátran ajánlom mindenkinek, aki egy kis plusz kulturális élményre vágyik (persze a kritikákat nem árt elolvasni!).

Reggeli után Baltimore-ba mentünk, pontosabban a McHenry erődbe, ami arról híres, hogy itt született az amerikai himnusz, a "Star-Spangled Banner" (csillagsávos lobogó). A születésének története röviden annyi, hogy az 1812-es háborúban (ami 1815-ig tartott) az angolok egy éjszakán át bombázták az erődöt és az egyik angol hajóról egy amerikai ügyvéd figyelte az eseményt. Reggel, amikor felhúzták a csillagsávos lobogót, akkor írta le pár sorban, hogy milyen felemelő érzés látni, hogy nem adták fel és kitartanak. Igaz, hivatalosan csak 1931-ben lett himnusz, de nagyon gyorsan eltejedt és mindenütt a lázadás, bátorság és hazafiasság példaképe lett (talán egy kicsit a fénye megkopott a 60-as években, a vietnámi háború idején).

Az erőd érdekes volt, láttunk zászlófelvonást, kiscserkészek zenés menetelését és lelkes önkéntesek meséltek a történelmi eseményekről.

Sajnos, innen 11-kor el kellett indulnunk, hogy 12-re odaérjünk Annapolisba, a Tengerészeti Akadémiára. Itt egy őrségváltást akartunk megnézni, de kiderült, hogy szombaton nincsen. Viszont megnéztünk egy múzeumot az amerikai tengerészet történetéről. Két emeletnyi hajómakett, tengerészeti manőverek, egyenruhák, oktató videók, nem csoda, hogy az agyunk egy kicsit lefáradt.

Kis kitérő: biztosan kevesen tudják, de amikor a természetben túrázunk, rengeteg fénykép készül, mert Éva szeret mindent lefényképezni. Nem tudom, hogy mennyire volt kihangsúlyozva, de azért még egyszer leírom: MINDENT! Egy ledőlt faág 15 különböző nézetből, ösvény 30 különböző nézetből emberekkel, emberek nélkül, elölről, hátulról, stb. Na, most én ugyanígy vagyok a modellekkel. A keszthelyi vasútmodell kiállításról kb. 1000 kép készült, mert most bejött egy vonat, most kijött egy, ott látszik ahogy valaki kutyát sétáltat, stb. Hát, a hajómakettekkel is így lettem volna, de sajnos lemerülőfélben volt a fényképezőgép, úgyhogy csak kb. 200 készült :). Persze nem fogom mindet feltenni ide, mert akkor egész nap itt ülnék :).

Ebédelni egy kedves kis grill bárban ebédeltünk Annapolis belvárosában, ami inkább hasonlított egy angol kisvárosra, mint egy amerikai helyszínre. Ebéd után irány Washington, méghozzá a Nemzetközi Kém Múzeum. Sajnos itt nem jutottunk be az interaktív részre, úgyhogy csak az általános részt néztük meg. Rögtön megérkezés után fel kellett venni egy fedett nevet és életet. Így lett belőlem John Campbell, 34 éves ruhaárus, aki 14 napra utazik Budapestre, Évából pedig Greta Schmidt, egy német csillagász, aki 4 napra érkezik Londonba. A kiállítás során különböző képernyők tesztelték, hogy mennyire emlékszünk a fedősztorinkra, de egy kicsit többet vártunk mindketten (főleg, hogy én kiszúrtam egy Hilton hotel kártyát, amit valaki csak úgy otthagyott és az egyik nő gyanúsan nem a nézelődőkkel tartott, persze kiderült, hogy mindkettő csak kamu :().

A múzeum érdekes volt, a rengeteg kémkütyü és kémtörténet után még volt egy 50 év Bond gonoszai című kiállítás (Nórának biztosan tetszett volna), ami nem volt rossz, de a 3. múzeum és 2 óra vezetés után eléggé lekapcsolt az agyunk. Tanulság: nem kell ennyi múzeum egy napra és többet kell aludnunk :).

A mai szállásunkhoz való eljutás szintén egy kémfilmbe illő volt, ugyanis meg kellett találni egy borítékot, amiben benne volt a postaláda kulcsa, ahonnan ki kellett venni az egyik kulcsot, majd visszatenni, hogy a másik svéd vendégházaspár megtalálja. Vicces volt, de érdekes, hogy a vendéglátónkkal nem találkoztunk, aki pedig nagy valószínűséggel szintén ebben az épületkomplexumban aludt.

No, akkor jöjjenek a képek: