Félidő után

Már elég régóta érik bennem ez a bejegyzés, amiben szeretnék egy kis áttekintést adni az itteni életről és válaszolni a Miben más? kérdésekre is.

(vigyázat, hosszú!)

Amikor megérkeztünk, úgy láttam, nem nagyok a különbségek. A mindennapi élethez tartozó alapvető dolgok ugyanolyan itt is, mint Magyarországon. Nem olyan, mintha mondjuk Indiába vagy valamelyik afrikai országba kerültünk volna. A családok hasonlóan működnek, a munkahelyek, üzletek, szokások hasonlóak. Persze rengeteg kisebb-nagyobb dolog van, amelyek egy részét könnyű volt megszokni, más részük viszont továbbra is fura.

Merthogy az ajtón kilincs helyett gomb van, az ablakon nem kinyitjuk, hanem feltoljuk, a takarót nem húzzuk huzatba, csak aláterítünk egy plusz lepedőt, hogy ahány fürdőszoba, annyi féle vízcsap… ez egy idő után már fel sem tűnik.

Azt is könnyű volt megszokni, hogy az étteremben a bejáratnál meg kell várni, hogy a helyünkre kísérjenek, hogy csak egyszer kell italt rendelni, utána automatikusan (ingyen) utántöltik a poharat, hogy a pincér legalább egyszer odajön megkérdezni, hogy ízlik-e az étel, és minden kérést természetesen azonnal és mosolyogva teljesít.

Az, hogy egy nap nem 24, hanem kétszer 12 órából áll, számomra még mindig követhetetlen a mértékegységek közötti átváltás és a Fahrenheit-skálát sem tartom logikusnak, olyasmi, amihez kénytelen vagyok alkalmazkodni, hiszen itt én vagyok az idegen.

Aztán van, amiben mi magyarok jobbak vagyunk: indexelés sávváltáskor/kanyarodáskor, köszönés megérkezéskor és távozáskor, és őszinte érdeklődés afelől, hogy érzi magát a másik.

Néhány dolog itt remekül működik, de azt hiszem, Magyarországon egy napig sem bírná: 4 irányból stoptáblával jelzett kereszteződés, amin az autók az érkezési sorrendet betartva kelnek át mind a 4 irányból, az út mellé kitett eladó gyümölcsök/zöldségek becsületkassza alapján, az ingyenes ital-utántöltés a gyorséttermekben (lelki szemeim előtt látom, amint néhányan a poharakból kétliteres üvegekbe öntik az üdítőt, majd visszamennek újratölteni a poharat).

És vannak az igazi kulturális különbségek, amelyek közül a leginkább szembeötlő számunkra a meghívás. Számtalanszor hallottuk már: jó lenne egyszer együtt vacsorázni, vagy: valamikor összejöhetnénk egy kártyapartira, vagy: majd együtt megnézzük ezt a filmet, vagy: hétvégére csinálhatnánk valami programot…  Ehhez képest egy kezemen meg tudnám számolni, hány esetben lett ebből valami.

Hol itt a különbség? Tapasztalataink szerint, ha egy magyar ismerősünk azt mondja: jó lenne együtt vacsorázni valamikor, ezt úgy érti, hogy a nagyon közeli jövőben (kb. két héten belül) szeretné, ha leülnénk egy asztalhoz (valószínűleg náluk), elköltenénk egy vacsorát és közben jót beszélgetnénk. Ennek érdekében megkérdezi, mikor érünk rá, és minden előkészületet megtesz, hogy a vacsora előálljon. Ezzel szemben, amikor itteni ismerősünk azt mondja, jó lenne együtt vacsorázni, az pontosan annyit jelent, mint ami elhangzik: ha egyszer együtt vacsoráznánk, azt ő valószínűleg élvezné. Ez nem meghívás, és semmi esetre sem jár időpont kitűzésével vagy bármiféle szervezéssel. Ha azt akarja, menjünk át az ő házába, és együtt fogyasszuk el az általa elkészített ételt, azt fogja mondani: arra gondoltam, szombaton este átjöhetnétek hozzánk, főzök valami vacsorát. Ha adott esetben a megadott időpontban nem érünk rá, attól még a vacsorát nem halasztják el: ő attól még fog főzni valamit, amit meg is esznek, mi meg várhatunk az esetleges következő meghívásra.

Igazán nem mondhatom, hogy egyik vagy másik nemzet hozzáállás a helyes vagy a helytelen, egyszerűen itt más, mint otthon. Ezt természetesen tudomásul vesszük, mégis magunk is meglepődünk sokszor, mennyire belénk ívódott a hazai szokás, és mennyire furcsának érezzük az itteniek viselkedését.

Hasonlóképpen különbözik a vendégekkel való bánásmód. Itt ismeretlen a „tukmálás”. A kedves vendéget megkérdezik, kér-e ebből vagy abból az ételből-italból, és ha visszautasítja, azt tudomásul veszik, és nem fogják még egyszer (kétszer, háromszor…) megkínálni belőle. Ugyanakkor egyáltalán nem számít udvariatlanságnak, ha mondjuk meggondolom magam, és mégiscsak kérnek abból az ételből/italból, vagy megkérdezem, van-e itthon esetleg valami olyasmi, amit nem kínáltak. Ha van adnak szívesen, ha nincs, akkor meg nincs és kész. (Állítólag az is simán belefér, hogy a vendég kinyitja a hűtőt és kiveszi, amit szeretne, de mi még ezt nem próbáltuk J) A házigazda igyekszik gondoskodni a vendégekről, de nem lesi árgus szemekkel, mikor ürül ki a tányér/pohár, hogy újratölthesse. Egyszerűen úgy tudnám összefoglalni, hogy a kedves vendégnek megvan a magához való esze, hogy szóljon, ha valamit szeretne, ha meg nem szól, akkor az az ő baja, nem a vendéglátó lesz a felelős azért mert a vendég éhes/szomjas maradt. Ha a vendég feláll, és közli, hogy indulnia kell, egy szóval sem marasztalják, tudomásul veszik, hogy most kell mennie és kész.

Ez egyébként talán általánosítható a társadalom minden területére: általánosan feltételezik mindenkiről, hogy megvan a magához való esze, és senki nem ellensége saját magának.

Mire gondolok?

Még Washingtonban az orientációs héten volt egy kis játék, ahol minden nemzetnek a saját társadalmát kellett bemutatnia. Az egyik kérdés: ki a felelős a sorsodért?

 A magyar csapat szerint az általános magyar hozzáállás: neki azért sikerült, mert – szerencséje volt, - jókor volt jó helyen, - az apósa/anyósa/bácsikája/stb. segítségével érte el, - biztos valakit lefizetett, stb. Az életben bizonyos dolgok megváltoztathatatlanok, és ezt el kell fogadni. Bármit is teszünk, sosem lehetünk olyan jók/gazdagok/sikeresek/befolyásosak/stb., mint XY, akinek bezzeg szerencséje volt.

Ezzel szemben az amerikai csapat szerint ők sokkal inkább úgy értékelik, hogy az élet nem más, mint amivé formálom. A sors vagy a szerencse csak minimálisan hat az életemre, a sorsom azon múlik, mit teszek vagy mit nem teszek. Semmi nem lehetetlen vagy elérhetetlen, csak keményen kell dolgozni érte. A határok vagy korlátok csak a fejünkben léteznek, csak saját magamat kell legyőznöm és bármit elérhetek.

Ezt a mindennapi életben is így tapasztalom, a legkülönbözőbb szinteken.

A gyerekek már kisiskolás korukban elmennek dolgozni, ha több zsebpénzt szeretnének. Mivel a főiskola nagyon drága, aki tovább akar tanulni, suli mellett rendszeresen dolgozik, hogy félre tudjon tenni. Persze, a szülők is igyekeznek segíteni, de ezt egyrészt nem mindenki teheti meg, másrészt a gyerekek felé is elvárás, hogy ha akar valamit, akkor azt saját maga érje el.

Ha valakinek kérdése, problémája van a munkahelyén, akkor kérdezzen, szóljon. Ha nem kérdezel, nem fognak segíteni, kvázi nem próbálják kitalálni, mire lenne szükséged. Ha jelzed, hogy segítségre van szükséged, akkor viszont szívesen segítenek, válaszolnak.

Itt nincs panaszkodás. Senki nem kíváncsi arra, ha a másik szomorú, letört, csalódott, elkeseredett stb. Nem vagy boldog? – Nyavalygás helyett inkább tegyél valamit, hogy az legyél!  Nincs pénzed? – Menj el dolgozni, vagy dolgozz többet! Nem érzed jól magad a munkahelyeden? – Tegyél valamit, hogy jobb legyen, vagy keress másik helyet! Példa: az egyik tanárnő mellékállásban pincérnőként dolgozik, így spórol a különböző utazásaira. A másik mindenféle pluszmunkát elvállal (vasárnapi iskola, táborok, korrepetálás), hogy egy kis plusz pénzt szerezzen a kisfia bölcsődei költségeire. Pedig nem csórók, a fizetésük kb. másfél-kétszerese annak, amiből mi ketten élünk.

Ha valahol, itt aztán komolyan veszik a mondást, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa. Ha nem jól alakul az életed, nincs munkád, nincs pénzed, azért csak és kizárólag te magad vagy a felelős. Vannak külső körülmények, bezárt a gyár, elhagyott a férjed/feleséged, összetört a kocsid, stb., de attól még bármikor és bárhol újrakezdheted, és amit itt igazán értékelnek, az a küzdés és a kitartás.

A másik dolog, amit egészen máshogy kezelnek, mint Magyarországon: a bizalom.

Egyrészt itt nem szokás hazudni. Aki amit mond, azt úgy is gondolja. Például amikor visszavittük a bérelt autót két hét után, jóformán alig néztek rá, nemhogy átvizsgálták volna. Azt is bemondásra hitték el, hogy tele van a tank. Az, hogy a posta nem veszíti el a levelet, magától értetődik. Rengeteg időt és energiát megtakarítanak azzal, hogy nem kell mindent kétszer-háromszor leellenőrizni, tényleg úgy van-e.

A legrosszabb, ami történhet (főleg az üzleti életben), az a bizalom elvesztése. Talán már írtam korábban, hogy az étteremben átadjuk a bankkártyát a pincérnek, aki azt lehúzza és visszahozza, és később a számlára általunk ráírt összeget vonja le a kártyáról. Nagyon könnyű lenne pár dollárral többet levonni a kártyáról, hiszen utólag valószínűleg nem sokan böngészik át a számlakivonatot, és emlékeznek rá, hogy pontosan mennyi borravalót is hagytak. De az étteremben/pincérben ez fel sem merülhet, hiszen ha csak egyetlen egy vevőt is megkárosít, azzal az üzlet rossz hírét kelti. Márpedig a vevő az első. Úgy az éttermekben, mint a boltokban és minden kereskedelemmel/szolgáltatással foglalkozó helyen. A jó kiszolgálás a legnagyobb érték. A vevő/ügyfél minden kérdését, igényét igyekeznek kiszolgálni, hiszen ő hozza a pénzt. És szolgáltatásból rengeteg van. Még ma is rácsodálkozom, hogy milyen sokan élnek abból, hogy az emberek fogyasztanak. St. Joseph és a vele összenőtt Benton Harbor lakossága együtt sem éri el a 20.000 főt. Ha Stevensville-t is hozzávesszük, akkor talán. Ehhez a három település közigazgatási területén van összesen 24 hotel/motel, közel 200 étterem/vendéglő/gyorsétterem, és megszámlálhatatlan különböző kereskedelmi egység (élelmiszerbolt, ajándékbolt, virágüzlet, ruhabolt, optika, gyógyszertár, szupermarket, barkácsbolt, stb.). Ezen kívül rengeteg ügyvédi iroda, könyvelőiroda, biztosítási ügynök, fogászat, orvosi rendelő, szépségszalon és ki tudja még mi minden. Gondolhatjátok, hogy ez mennyi munkaerőt jelent. Ezen kívül itt van még a Whirlpool cég székhelye és jópár kisebb-nagyobb összeszerelő üzem és autószerelő műhely. És bár a munkanélküliség 8,2 %-os, még így is van elég fizetőképes kereslet, hogy ezt a rengeteg vállalkozást eltartsa.

folytatása következik…