Már elég régóta érik bennem ez a bejegyzés, amiben szeretnék
egy kis áttekintést adni az itteni életről és válaszolni a Miben más? kérdésekre is.
(vigyázat, hosszú!)
Amikor megérkeztünk, úgy láttam, nem nagyok a különbségek. A
mindennapi élethez tartozó alapvető dolgok ugyanolyan itt is, mint
Magyarországon. Nem olyan, mintha mondjuk Indiába vagy valamelyik afrikai
országba kerültünk volna. A családok hasonlóan működnek, a munkahelyek,
üzletek, szokások hasonlóak. Persze rengeteg kisebb-nagyobb dolog van, amelyek
egy részét könnyű volt megszokni, más részük viszont továbbra is fura.
Merthogy az ajtón kilincs helyett gomb van, az ablakon nem
kinyitjuk, hanem feltoljuk, a takarót nem húzzuk huzatba, csak aláterítünk egy
plusz lepedőt, hogy ahány fürdőszoba, annyi féle vízcsap… ez egy idő után már
fel sem tűnik.
Azt is könnyű volt megszokni, hogy az étteremben a
bejáratnál meg kell várni, hogy a helyünkre kísérjenek, hogy csak egyszer kell
italt rendelni, utána automatikusan (ingyen) utántöltik a poharat, hogy a
pincér legalább egyszer odajön megkérdezni, hogy ízlik-e az étel, és minden
kérést természetesen azonnal és mosolyogva teljesít.
Az, hogy egy nap nem 24, hanem kétszer 12 órából áll,
számomra még mindig követhetetlen a mértékegységek közötti átváltás és a
Fahrenheit-skálát sem tartom logikusnak, olyasmi, amihez kénytelen vagyok
alkalmazkodni, hiszen itt én vagyok az idegen.
Aztán van, amiben mi magyarok jobbak vagyunk: indexelés
sávváltáskor/kanyarodáskor, köszönés megérkezéskor és távozáskor, és őszinte
érdeklődés afelől, hogy érzi magát a másik.
Néhány dolog itt remekül működik, de azt hiszem,
Magyarországon egy napig sem bírná: 4 irányból stoptáblával jelzett
kereszteződés, amin az autók az érkezési sorrendet betartva kelnek át mind a 4
irányból, az út mellé kitett eladó gyümölcsök/zöldségek becsületkassza alapján,
az ingyenes ital-utántöltés a gyorséttermekben (lelki szemeim előtt látom,
amint néhányan a poharakból kétliteres üvegekbe öntik az üdítőt, majd
visszamennek újratölteni a poharat).
És vannak az igazi kulturális különbségek, amelyek közül a
leginkább szembeötlő számunkra a meghívás. Számtalanszor hallottuk már: jó
lenne egyszer együtt vacsorázni, vagy: valamikor összejöhetnénk egy
kártyapartira, vagy: majd együtt megnézzük ezt a filmet, vagy: hétvégére
csinálhatnánk valami programot… Ehhez
képest egy kezemen meg tudnám számolni, hány esetben lett ebből valami.
Hol itt a különbség? Tapasztalataink szerint, ha egy magyar
ismerősünk azt mondja: jó lenne együtt
vacsorázni valamikor, ezt úgy érti, hogy a nagyon közeli jövőben (kb. két
héten belül) szeretné, ha leülnénk egy asztalhoz (valószínűleg náluk),
elköltenénk egy vacsorát és közben jót beszélgetnénk. Ennek érdekében
megkérdezi, mikor érünk rá, és minden előkészületet megtesz, hogy a vacsora
előálljon. Ezzel szemben, amikor itteni ismerősünk azt mondja, jó lenne együtt
vacsorázni, az pontosan annyit jelent, mint ami elhangzik: ha egyszer együtt
vacsoráznánk, azt ő valószínűleg élvezné. Ez nem meghívás, és semmi esetre sem
jár időpont kitűzésével vagy bármiféle szervezéssel. Ha azt akarja, menjünk át
az ő házába, és együtt fogyasszuk el az általa elkészített ételt, azt fogja
mondani: arra gondoltam, szombaton este átjöhetnétek hozzánk, főzök valami
vacsorát. Ha adott esetben a megadott időpontban nem érünk rá, attól még a
vacsorát nem halasztják el: ő attól még fog főzni valamit, amit meg is esznek,
mi meg várhatunk az esetleges következő meghívásra.
Igazán nem mondhatom, hogy egyik vagy másik nemzet
hozzáállás a helyes vagy a helytelen, egyszerűen itt más, mint otthon. Ezt
természetesen tudomásul vesszük, mégis magunk is meglepődünk sokszor, mennyire
belénk ívódott a hazai szokás, és mennyire furcsának érezzük az itteniek
viselkedését.
Hasonlóképpen különbözik a vendégekkel való bánásmód. Itt
ismeretlen a „tukmálás”. A kedves vendéget megkérdezik, kér-e ebből vagy abból
az ételből-italból, és ha visszautasítja, azt tudomásul veszik, és nem fogják
még egyszer (kétszer, háromszor…) megkínálni belőle. Ugyanakkor egyáltalán nem
számít udvariatlanságnak, ha mondjuk meggondolom magam, és mégiscsak kérnek
abból az ételből/italból, vagy megkérdezem, van-e itthon esetleg valami
olyasmi, amit nem kínáltak. Ha van adnak szívesen, ha nincs, akkor meg nincs és
kész. (Állítólag az is simán belefér, hogy a vendég kinyitja a hűtőt és
kiveszi, amit szeretne, de mi még ezt nem próbáltuk J) A házigazda igyekszik
gondoskodni a vendégekről, de nem lesi árgus szemekkel, mikor ürül ki a
tányér/pohár, hogy újratölthesse. Egyszerűen úgy tudnám összefoglalni, hogy a
kedves vendégnek megvan a magához való esze, hogy szóljon, ha valamit szeretne,
ha meg nem szól, akkor az az ő baja, nem a vendéglátó lesz a felelős azért mert
a vendég éhes/szomjas maradt. Ha a vendég feláll, és közli, hogy indulnia kell,
egy szóval sem marasztalják, tudomásul veszik, hogy most kell mennie és kész.
Ez egyébként talán általánosítható a társadalom minden
területére: általánosan feltételezik mindenkiről, hogy megvan a magához való
esze, és senki nem ellensége saját magának.
Mire gondolok?
Még Washingtonban az orientációs héten volt egy kis játék,
ahol minden nemzetnek a saját társadalmát kellett bemutatnia. Az egyik kérdés:
ki a felelős a sorsodért?
A magyar csapat
szerint az általános magyar hozzáállás: neki azért sikerült, mert – szerencséje
volt, - jókor volt jó helyen, - az apósa/anyósa/bácsikája/stb. segítségével
érte el, - biztos valakit lefizetett, stb. Az életben bizonyos dolgok
megváltoztathatatlanok, és ezt el kell fogadni. Bármit is teszünk, sosem lehetünk
olyan jók/gazdagok/sikeresek/befolyásosak/stb., mint XY, akinek bezzeg
szerencséje volt.
Ezzel szemben az amerikai csapat szerint ők sokkal inkább
úgy értékelik, hogy az élet nem más, mint amivé formálom. A sors vagy a
szerencse csak minimálisan hat az életemre, a sorsom azon múlik, mit teszek
vagy mit nem teszek. Semmi nem lehetetlen vagy elérhetetlen, csak keményen kell
dolgozni érte. A határok vagy korlátok csak a fejünkben léteznek, csak saját
magamat kell legyőznöm és bármit elérhetek.
Ezt a mindennapi életben is így tapasztalom, a
legkülönbözőbb szinteken.
A gyerekek már kisiskolás korukban elmennek dolgozni, ha
több zsebpénzt szeretnének. Mivel a főiskola nagyon drága, aki tovább akar
tanulni, suli mellett rendszeresen dolgozik, hogy félre tudjon tenni. Persze, a
szülők is igyekeznek segíteni, de ezt egyrészt nem mindenki teheti meg,
másrészt a gyerekek felé is elvárás, hogy ha akar valamit, akkor azt saját maga
érje el.
Ha valakinek kérdése, problémája van a munkahelyén, akkor
kérdezzen, szóljon. Ha nem kérdezel, nem fognak segíteni, kvázi nem próbálják
kitalálni, mire lenne szükséged. Ha jelzed, hogy segítségre van szükséged,
akkor viszont szívesen segítenek, válaszolnak.
Itt nincs panaszkodás. Senki nem kíváncsi arra, ha a másik
szomorú, letört, csalódott, elkeseredett stb. Nem vagy boldog? – Nyavalygás
helyett inkább tegyél valamit, hogy az legyél!
Nincs pénzed? – Menj el dolgozni, vagy dolgozz többet! Nem érzed jól
magad a munkahelyeden? – Tegyél valamit, hogy jobb legyen, vagy keress másik
helyet! Példa: az egyik tanárnő mellékállásban pincérnőként dolgozik, így
spórol a különböző utazásaira. A másik mindenféle pluszmunkát elvállal
(vasárnapi iskola, táborok, korrepetálás), hogy egy kis plusz pénzt szerezzen a
kisfia bölcsődei költségeire. Pedig nem csórók, a fizetésük kb. másfél-kétszerese
annak, amiből mi ketten élünk.
Ha valahol, itt aztán komolyan veszik a mondást, hogy
mindenki a saját szerencséjének a kovácsa. Ha nem jól alakul az életed, nincs
munkád, nincs pénzed, azért csak és kizárólag te magad vagy a felelős. Vannak
külső körülmények, bezárt a gyár, elhagyott a férjed/feleséged, összetört a
kocsid, stb., de attól még bármikor és bárhol újrakezdheted, és amit itt igazán
értékelnek, az a küzdés és a kitartás.
A másik dolog, amit egészen máshogy kezelnek, mint
Magyarországon: a bizalom.
Egyrészt itt nem szokás hazudni. Aki amit mond, azt úgy is
gondolja. Például amikor visszavittük a bérelt autót két hét után, jóformán
alig néztek rá, nemhogy átvizsgálták volna. Azt is bemondásra hitték el, hogy tele
van a tank. Az, hogy a posta nem veszíti el a levelet, magától értetődik.
Rengeteg időt és energiát megtakarítanak azzal, hogy nem kell mindent
kétszer-háromszor leellenőrizni, tényleg úgy van-e.
A legrosszabb, ami történhet (főleg az üzleti életben), az a
bizalom elvesztése. Talán már írtam korábban, hogy az étteremben átadjuk a
bankkártyát a pincérnek, aki azt lehúzza és visszahozza, és később a számlára
általunk ráírt összeget vonja le a kártyáról. Nagyon könnyű lenne pár dollárral
többet levonni a kártyáról, hiszen utólag valószínűleg nem sokan böngészik át a
számlakivonatot, és emlékeznek rá, hogy pontosan mennyi borravalót is hagytak.
De az étteremben/pincérben ez fel sem merülhet, hiszen ha csak egyetlen egy
vevőt is megkárosít, azzal az üzlet rossz hírét kelti. Márpedig a vevő az első.
Úgy az éttermekben, mint a boltokban és minden kereskedelemmel/szolgáltatással
foglalkozó helyen. A jó kiszolgálás a legnagyobb érték. A vevő/ügyfél minden
kérdését, igényét igyekeznek kiszolgálni, hiszen ő hozza a pénzt. És
szolgáltatásból rengeteg van. Még ma is rácsodálkozom, hogy milyen sokan élnek
abból, hogy az emberek fogyasztanak. St.
Joseph és a vele összenőtt Benton Harbor lakossága együtt sem éri el a 20.000
főt. Ha Stevensville-t is hozzávesszük, akkor talán. Ehhez a három település
közigazgatási területén van összesen 24 hotel/motel, közel 200
étterem/vendéglő/gyorsétterem, és megszámlálhatatlan különböző kereskedelmi
egység (élelmiszerbolt, ajándékbolt, virágüzlet, ruhabolt, optika,
gyógyszertár, szupermarket, barkácsbolt, stb.). Ezen kívül rengeteg ügyvédi iroda,
könyvelőiroda, biztosítási ügynök, fogászat, orvosi rendelő, szépségszalon és ki tudja még mi
minden. Gondolhatjátok, hogy ez mennyi munkaerőt jelent. Ezen kívül itt van még
a Whirlpool cég székhelye és jópár kisebb-nagyobb összeszerelő üzem és
autószerelő műhely. És bár a munkanélküliség 8,2 %-os, még így is van elég
fizetőképes kereslet, hogy ezt a rengeteg vállalkozást eltartsa.
folytatása következik…
Az eddig a best of post Évi. Nagyon jól összefoglaltad.
VálaszTörlésNagyszerű írás.
VálaszTörlés(Évi, olyan gyakorlottan írsz, hogy lassan egy regénybe is belekezdhetnél... Komolyan!)
Köszönöm, fiúk, örülök, hogy tetszik!
VálaszTörlésIttam a szavaidat! :)
VálaszTörlésFolytatás?Folytatás???!:):):)
VálaszTörlés