Csütörtök és péntek

A szerdai zsúfolt nap után a csütörtök sem volt lazább. Reggeli után Gyuri végig előadásokon volt, vagy Alaina-val beszélt az iskoláról. Kiderült, hogy tanárok problémái mindenütt egyformák (na jó, ez nem volt nagy meglepetés).

Közben összeraktuk az esti országbemutató anyagát, elkészítettem hozzá a prezentációt. Délután én is beültem két előadásra, az egyik a szükséges adminisztrációról, a másik a hétköznapi élet dolgairól szólt.

Este, a búcsúvacsora után mindegyik ország megtartotta a kis bemutatkozását. Igazán nagyon jó hangulatban telt az este, az indiaiak és a mexikóiak műsora különösen jól sikerült, még táncoltunk is :-)

Pénteken elköltöttük az utolsó reggelit Washingtonban, ezután én összepakoltam a dolgainkat a bőröndökbe, már egész rutinos vagyok benne. A súlykorlát itt is 23 kg, amit persze nem tudtam megsaccolni, ezért megkérdeztem a recepción, meg tudják-e mérni a csomagokat. Persze, mondták, ezért levittem a két nagy bőröndöt, és mondtam a hordárnak, hogy szeretném tudni, nem nyomnak-e többet 50 fontnál, mert ennyi a limit. A hordár fogta, felemelte mindkét bőröndöt, rámnézett, és azt mondta, nem, ezek nem nyomnak 50 fontot…. ??? Miután látta az értetlen arckifejezésemet, ismét megemelte a bőröndöket, és közölte, hogy nem, ezek biztosan nem érik az 50 fontot, nyugodt lehetek. Hát jó, nem tudtam vitatkozni, úgyhogy szépen visszagurultam a bőröndökkel a szobába, és amikor Gyuri az előadás végeztével feljött, közöltem, hogy mindent összepakoltam, és a bőröndök a hordár szerint rendben vannak. :-)

Ebédre már csak szendvicset kaptunk, és miután mindenkitől elköszöntünk, elbúcsúzkodtunk, Alaina-val kitaxiztunk a repülőtérre. A gépünk a Reagan National Airport-ról indult 5.35-kor Chicago-ba.

Amit nem tudtunk, hogy belföldi járatokon a feladott csomagokért fizetni kell, ezért 50 $-t kifizettünk a bőröndökre, amiket végül meg sem mértek. A biztonsági ellenőrzésen ezúttal Gyuri akadt fenn, az őr szépen kinyitotta a bőröndjét, és elbeszélgetett vele, nekem közben járt az agyam, vajon mit tehettem a csomagjába… Persze aztán nem volt semmi gond, csak rutinellenőrzés.

A gép indulásáig még elég sok időnk volt, úgyhogy üldögéltünk, beszélgettünk, ettünk, mígnem bemondták, hogy a gépünk másfél órát késik. Ezután tovább üldögéltünk és beszélgettünk... Végül egy órás késéssel szálltunk fel. Ennyi repülőút után azt mondhatom, hogy nem lett a kedvencem a repülés. Most is eléggé szédültem, bár ennek az is lehet az oka, hogy egész nap nem ittam eleget. Nagyon sima utunk volt, leszállás után felvettük a csomagokat, és elmentünk (minibusszal) az őrzött parkolóba, ahol Alaina hagyta az autóját. Alaina egy négyszemélyes, platós kisteherautót vezet, mert azzal szokta a versenyekre szállítani a lovát. Csomagtartója viszont nincs, a bőröndöket a platóra tettük, és reménykedtünk, hogy nem fog esni az úton. Az út Chicago-ból Stevensville kb. két óra volt. Késő éjjel értünk a panzióba, úgyhogy már csak ágyba dőlni maradt erőnk.