Utazás

Július 28. vasárnap. Délután a rekkenő nyári hőségben búcsúzkodás a pályaudvaron… hamarosan indul a Nagy Kaland! Persze nem volt könnyű a búcsú, mindenki meghatódott. Igazából csodálkozom, hogy egész sokáig bírtuk sírás nélkül… A vonatút nekem nagyon nehéz volt, azt hiszem, akkor fogtam fel igazán, hogy elmegyünk.

Vasárnap este még elköszönés a barátoktól, Szonjának és Tibinek előre is gratulálunk a házasságkötésükhöz, és köszönjük Vikinek és Balázsnak a vendéglátást, és a hajnali fuvart a reptérre.

A repülőre még otthonról online becsekkoltunk, ezért is lepődtünk meg, amikor vasárnap este telefonon hívott a KLM munkatársa. Mivel túlfoglalták a gépet, felajánlotta, hogy plusz egy átszállással, New Yorkon keresztül utazzunk, némi euró fejében. Mi viszont ragaszkodtunk az eredeti tervhez, annál is inkább, mert Annamari a Fulbright Bizottságtól szintén velünk tartott.

A reptéren lefóliáztattuk a bőröndöket, bár ez utólag feleslegesnek bizonyult. A biztonsági kapu gyanúsnak találta a cipőmet, ezért még meg is motoztak. J Némi várakozás után beszállhattunk a gépbe. Sajnos két tíz év körüli kisfiú ült előttünk, akik végig hangoskodtak az úton… Nemhogy inkább úgy féltek volna, mint én!J

A felszállás megint nagyon fura élmény volt. Nekem olyan érzés, mint amikor felfelé emelkedünk a hullámvasúton – folyton várom, hogy mikor érjük el a legmagasabb pontot, és kezdünk el villámgyorsan lefelé száguldani. Szerencsére ilyen nem történt.

Nagyon szép időnk volt, készítettünk is pár képet odaföntről. 

még Magyarországon...

Amszterdamig elég gyorsan eltelt az idő, kaptunk reggelit, kávét, kicsit szunyókáltunk. Hollandia csodás fentről nézve, mindenütt szépen gondozottak a szántóföldek és csatornák húzódnak a parcellák között. Néhány település olyan, mint Velence – utcák helyett csatornák vannak a házak között.

Hollandia fölött

Amszterdamban elég sokat kellett várnunk. Korábban azt a tanácsot kaptuk, hogy a biztonsági ellenőrzés miatt legalább két óránk legyen az átszállásra. Hát nekünk volt négy, de abból majdnem hármat üldögéléssel töltöttünk. Nagyon megnyugtató volt, hogy Annamari ott volt velünk. Az idő is gyorsabban telt a beszélgetéssel, és neki már volt tapasztalata a nemzetközi repülőtereken.

A biztonsági ellenőrzésen ismét gyorsan túlestünk, egyedül tőlem kérdezték meg, hogy mennyi ideig maradok az USA-ban. A repülőgépre a felszállás meghatározott sorrendben történik, addig pedig összezsúfolva várakoztunk kb. száz emberrel. A gépen jó helyünk volt, kétszemélyes hely az ablak mellett, bár éppen a szárny fölött. Ekkor már nem készítettünk annyi fotót, elég gyorsan felemelkedtünk 12.000 méter magasságba, innen már csak a felhők látszanak. A KLM-ről csak jókat tudunk mondani, nagyon kedvesek voltak az utaskísérők, kaptunk nasit, ebédet, kávét, jégkrémet, délután uzsonnát is. Persze megkérik az árát a jegynek... Szilvinek igaza volt, tényleg nagyon hideg van a repülőn! Ezen a járaton már adtak plédet és kispárnát is, és bár jól fel voltam öltözve, azért a pléd nem jött rosszul. Menet közben az ülésbe épített monitoron figyeltük, hogy éppen merre járunk, filmet néztünk, de lehet rádiót és zenét is hallgatni.

A tervem az volt, hogy az első blogbejegyzést a repülőn írom meg, de olyan fáradt voltam, hogy elő sem vettem a laptopot. Az út egyértelműen hosszú… A menetidő 7 óra 35 perc volt, és ennyi idő alatt azért megunja az ember. Miután elértük az utazási magasságot, gyakorlatilag olyan érzés, mintha vonaton ülnél, csak nem döcög annyira. Nagyon szép időnk volt végig, csak egyszer kerültünk egy kisebb légörvénybe. A legfurább dolog a repülőn a mosdó. Aki látta már, tudja, miről beszélek, a többiek meg majd megtudják J

Az egész út legrosszabb része leszállás előtt jött el. Nagyon hirtelen és szakaszosan süllyedtünk tízezer méter magasból, és ez elég megrázó volt. Valaki rosszul is lett a gépen, nekem is liftezett a gyomrom, és iszonyúan szédültem. Ráadásul amikor már megközelítettük a repteret, valami miatt a pilóta ismét emelkedni kezdett, és aztán újra süllyedni… Végül teljesen simán tette le a gépet, de ez a kis manőver nem esett jól.

12 000 méteren

A Dulles International Airport-ra érkeztünk, Washingtonba. A leszállás után busszal szállították az utasokat a reptér épületéhez, ahol több dolgon is át kell esni. Először is be kell állni egy hosszú sorba, ami a bevándorlási hivatal tisztjeihez vezet. Nagyjából véletlenszerű, hogy kihez kerül az ember, ahol gyorsabban halad a sor, oda irányítanak. Mi egy kedves, középkorú férfihez kerültünk, aki elkérte az útleveleket, leellenőrizte az ujjlenyomatokat és a retinaszkennert. Annyit kérdezett csak, hogy Gyuri tanítani fog-e, és a válasz hallatán bepötyögött valamit a számítógépbe. Ezután lepecsételte az útleveleket, és jó utat kívánt J Szóval a neheze ezzel megvolt. Ezután felvettünk a bőröndöket (könnyű volt felismerni a neonzöld fóliáról), és elindultunk kifelé a reptérről. Útközben még egyszer állítottak meg, a vámtisztek, aki megkérdezték, van-e valami elvámolnivalónk, élelmiszer van-e a csomagunkban. Mondtuk, hogy nincs, elvégre a pálinka nem élelmiszer, hanem orvosság J

Ezután nagyon gyorsan sikerült taxit fognunk. Egy olasz maffiózónak kinéző pasast egy hatalmas fekete SUV-val… Volt egy pillanat, amikor nem tűnt jó ötletnek, de végig nagyon kedves volt, és még számlát is kaptunk. Az út a szállodáig kb. fél óra, és 75$-t fizettünk érte. Ő volt az első, aki megjegyezte, hogy százdolláros bankjeggyel itt senki nem fizet, látszik, hogy külföldiek vagyunk… nekünk meg kizárólag százasaink voltak J

A szálloda, amit a Fulbright foglalt nekünk, nagyon szép, két sarokra van a Fehér Háztól, Washington szívében. A szobák elfoglalása után regisztráltunk a Fulbright munkatársainál, megkaptuk az ösztöndíj első részét, és egy ajándék táskát is, mindenféle iratokkal. Persze lejelentkeztünk az otthoniaknál, akik már alig várták a híreket.

Vacsoránál találkoztunk Alaina-val, Gyuri cserepartnerével, Orsival, aki a másik magyar cseretanár, és az ő partnerével, Brittany-vel. Már akkor rengeteget beszélgettünk, de persze nagyon fáradtak voltunk mindannyian. Vacsora után még tettünk egy könnyű sétát a környéken, megnéztük a Fehér Házat, készítettünk pár fotót. (Megoszlottak a vélemények arról, hogy melyik az első és a hátsó udvara az épületnek.) Szilvi tanácsát megfogadva, majdnem 24 órát ébren töltöttünk, és alig vártuk, hogy aludhassunk J

A Fehér Ház előlről (vagy hátulról)

A Fehér Ház hátulról (vagy előlről)